A jóságos doktor bácsit és a gonosz államtitkárt el kell felejteni

atv.hu, 2017.március 1. - Szlazsánszky Ferenc, Csuhaj Ildikó

Attól, hogy nem lesz olimpia, nem jut több forrás az egészségügyre – mondta az atv.hu-nak adott interjúban Ónodi-Szűcs Zoltán. Az egészségügyi államtitkár „betegpárti”, és szerinte meg kell szabadulni attól a képzettől, hogy van a rosszindulatú államtitkár és van a rendkívül jó szakma. „Sándor Mária azt kérte tőlem, hogy segítsek. De nem jött be hozzám” – mondta a Fekete ruhás nővér esetéről.

Annak drukkolt, hogy ne legyen olimpia?

Miért kérdezik? Nem. Olimpiapárti vagyok.
 
Az olimpia ellenzői állították, hogy ha nem lesz olimpia, több pénz jut az egészségügyre, példaként a 200 milliárdos szuperkórházat hozták föl.

Én sportoló, kosárlabdázó voltam, az első osztályban játszottam sok évet. Az olimpiai eszme nemcsak arról szól, hogy összegyűlnek valakik, sportolgatnak, és ennek sok ember örül. Én szerettem volna, hogy legyen olimpia. És véleményem szerint nincs szoros összefüggés az olimpia és az egészségügy pénzeinek a növekedése között. Az új kórházra szánt 200 milliárd az olimpiától függetlenül biztonságban van, hiszen a kormány eldöntötte, hogy meg fogja csinálni. 
 
A PriceWaterhouseCoopers tanulmánya szerint 1040 milliárd forintba került volna az olimpia. Azt állítja, hogy az egészségügy nem kap plusz pénzt a büdzséből, most, hogy visszavonulót fújt a kormány?
 

 
Igen. Nem lesz ettől több pénz az egészségügyben. Ha az olimpia bekerülési költsége 1040 milliárd lett volna a tanulmány szerint, akkor 2024-ig évente 120 milliárd forintot kellett volna elkölteni arra, hogy az olimpia megvalósuljon. A Debreceni Egyetem éves költségvetése önmagában hasonló összeg. Az egészségügy és az olimpia pénzigénye nem összemérhető dolgok. 
 
A Professzorok Batthyányi Köre, a kormányhoz hű szervezet 2015-ös jelentése azt mondja, hogy GDP-arányosan 3,9 százalékot költöttünk egészségügyre, ami a régió országaihoz képest is lemaradás. Erre a miniszterelnök a levelében azt írta nekik, hogy ők rosszul tudták, mert GDP-arányosan 4,4 százalékot költöttünk. Melyik fedi a valóságot Ön szerint?
 

 
A miniszterelnök a valóságról szokott beszélni. A legfrissebb adatokat még nem ismerjük, mert az Eurostat még nem közölt 2015-ös GDP-adatokat. Ez májusban várható. Én azt látom, hogy a gyógyító-megelőző kassza, ami egyértelműen a legfontosabb mutató, „őrült méretekben” növekedett az elmúlt időszakban. Sajnálom, hogy a Professzorok Batthyányi Köre ezt nem nézte meg előtte. A magyar betegeket és az egészségügyi dolgozókat azonban aligha a GDP százalékok érdeklik. A tények a következők: a polgári kormány óta 500 milliárdos fejlesztése indult az egészségügyben, 2015-ig 300 milliárdot fordítottunk egészségügyi béremelésekre, 2016 és 2017-ben újabb 100 milliárdot fordítunk,  csökkentjük a  kórházak adósságát,  sorra újulnak meg a kórházak, rendelők, mentőállomások és indul a budapesti kórházfejlesztés. 
 
Tegyük hozzá, az 500 milliárdos fejlesztés uniós forrás volt. Az „őrült mérték" mit jelent?

 
A gyógyító-megelőző kassza, az összes szakellátásra és alapellátásra fordított forrás – azaz minden, ami nem gyógyszer és nem táppénz – 300 milliárd forinttal nőtt 2009-hez képest.
 
Sinkó Eszter egészségközgazdász azt állítja, hogy 2010-ben a költségvetésnek a 9,1 százalékát fordították az egészségügyre, 2016-ban pedig 8,6 százalékot terveztek, de nem tudjuk, hogy mennyi lett a vége. Ő azt saccolta, hogy ez még kevesebb is lesz arányaiban.

Én azért nem állnék bele a számháborúba, mert mindenki más számokkal operál. Létezik az OECD-számtan és módszertan, illetve létezik az Eurostat módszertana. Mindegyik mást mutat.
 
És hogy tudunk eligazodni ebben a számtengerben?

Például úgy, hogy a nominális változást vizsgáljuk. 2016-ban a nem validált, de végsőnek tekinthető GDP-adat szerint 33 ezer 999 milliárd volt a magyar GDP, ám az Eurostat ezt még nem fogadta be. Az elmúlt években nominálisan jelentős mértékben növekedett az egészségügyi költségvetés. Ezzel szemben 2006-2010 között a GDP-arányos egészségügyi költésünk közel 1,5 százalékponttal csökkent, a 2008-as világgazdasági válság miatt pedig duplán történt kivonás a rendszerből, mert jelentős csökkenés következett be a nemzeti össztermékben, valamint a GDP-arányos egészségügyi költésben is. Azt remélem, hogy ha a 2016-os számokat fogjuk nézni, az látszik majd, hogy a másfél százalékból ennek nagyjából fele visszajött. Talán picikét több is, mint a fele, ám ezt nem tudjuk most teljes biztonsággal kijelenteni, mert az adatok nem kerültek validálásra. Ami viszont egészen biztos: 2009 és 2017 között 296 milliárdos növekmény valósult meg, tehát a változás jelentős. Az már más kérdés, hogy a lakosság érzete, a média érzete, a politika érzete mit mutat.
 
Milyen visszajelzések érkeztek Önhöz?

Bátor lennék, ha azt mondanám, hogy bárki elégedett azzal, amit az egészségügyben látunk. Tehát hiába került bele rengeteg többletforrás, nem hiszem, hogy bárki azt mondhatná, hogy most akkor minden rendben van.  
 
Az olimpia ellenzőit megkérdezték, hogy mire költenék azt a bizonyos összeget. Első helyen az egészségügyet említették. Azaz, nem a saját fizetésükre vagy közbiztonságra, hanem az egészségügyre költenének. Ez súlyos kritika.

Ez így van.
 
Ennyi ember nem tévedhet.

Ennek én kifejezetten örülök. Az egészségügy nem állhat a politikai céltábla közepén. Egyszerűen arról van szó, hogy ezt rendbe kell tenni. Ezzel nekem nincs vitatkoznivalóm.

Azzal, hogy a kormány arányaiban mennyit költ egészségügyre, államtitkárként ön elégedett?

Nyilvánvalóan soha nem lehet elég. Ezt talán az is alátámasztja, hogy csak a tavalyi évben sikerült 200 milliárd forint pluszforrást szerezni. A számtengerben számolva ez a GDP 0,7 százaléka, ám miután a teljes GDP-növekedésnek csak egy bizonyos része adóbevétel, azt kell mondjam, hogy szinte az összes adóbevétel-növekményt mi vittük el. Csak az elmúlt év végén 70 milliárdos pluszforrásról döntött a kormány. A gyógyszerkassza finanszírozása 45 milliárdos tétel, 15 milliárdos tétel volt a kórházaknak szóló pályázati forrás, 10 milliárd forint pedig az összevont szakellátási kasszát érintette, amellyel speciális eszközöket szereztünk be.
 
Az egészségügy állapotát miből érdemes megítélni? A ráköltött pénzből vagy az emberek, a társadalom egészségi állapotából?

Ez utóbbiból, az emberek egészségi állapotából érdemes közelíteni. Akkor nem járunk jó úton, hogyha GDP-arányosan próbálunk meg mérni. Ez esetben az Egyesült Államoknak kellene az első helyen állnia, de nem így van. Hiába költik az amerikai GDP húsz százalékát egészségügyre, a 12. helyen állnak az egészségi állapot-rangsorban a világon. Az egészségügy nálunk is ugyanabban a csapdában van, mint a világon sok helyen. Az egyik legfontosabb probléma abból fakad, hogy információs aszimmetria van a szakma, a felhasználók és a finanszírozók között. Az egyik Nobel-díjas közgazdász is nyilatkozott erről a napokban egy hazai portálnak. Ha valaki venni akar egy autót, bemegy az autószalonba és általában tudja, hogy mit akar, de betegként többnyire fogalma sincs arról, hogy mire van szüksége.
 
Mennyire jellemzi a magyar egészségügy állapotát, amit Sándor Mária mondott a múlt héten Londonban  – amikor ott megalakult egy magyar párt, az Európai Alternatíva Párt –, hogy több egészségügyi dolgozó dolgozik már a határainkon kívül, azaz külföldön, mint Magyarországon?

Ez biztos, hogy nem igaz. Az első mondásom az, hogy orvosból többen vannak most Magyarországon, mint amennyien voltak akkor, amikor én 1991-ben elvégeztem az orvosi egyetemet. A következő mondásom pedig az, hogy most, harminc év után sokkal több specialistára van szükségünk. Egyre kevesebb szakember ért egyre kevesebb dologhoz, emiatt is tűnhet úgy, illetve másképpen fogalmazva, lehet az az érzetünk, hogy kevesen vannak az orvosok és az érzet az valós, nem virtuális.
 
Az a statisztika sem igaz, hogy három orvos és két ápoló megy el naponta Magyarországról?

Egészen biztosan ez sem igaz. A külföldön munkát vállaló orvosok hatósági bizonyítványt kérnek az Állami Egészségügyi Ellátó Központ Emberi Erőforrás Fejlesztési Főigazgatóságától, lánykori nevén a ENKK-tól, amellyel igazolják, hogy Magyarországon van gyakorlatuk. Korábban senki nem vizsgálta azt, hogy hányszor kérte ugyanaz az orvos azt a bizonyos engedélyt. Így, ha valaki kétszer állt sorba, mert mondjuk két különböző országban szeretett volna dolgozni, az két embernek számított. Ha azonban „megtisztítjuk” ezt az adatot, akkor elmondható, hogy hat évvel ezelőtt még több mint nyolcszáz kollégám volt az elsőként kérelmezők között, a tavalyi évben pedig már csak 389 kollégám kért igazolást. Azaz kevesebb, mint a fele. A tendencia megfordult, nem növekszik, hanem csökken az elvándorlás. Én a szakdolgozókért jobban aggódom. Ha hiszik, ha nem, az orvoshiány kezelhető mértékű. 
 
A kórházszövetség elnöke szerint több ezer nővér hiányzik. Vannak olyan régiók, ahol 25 százalékos a nővérhiány a szükségeshez képest.

Most megint csak nem akarok relativizálni, csak azért a hiány az mindig a „mihez képest” hiány. Vannak országok, ahol kevesebb orvossal látják el egészségügyet, akár talán jobb minőségben, mint nálunk, de ott a szakdolgozók aránya sokkal magasabb, mint nálunk. A nyugat-európai egészségügyi rendszerek ezen a téren átalakultak. Magyarországon viszont hiába van 27 éve felső fokú ápolóképzés, ma – nyilván a különböző „alternatív” ösztönzők miatt – nincsen olyan tevékenység, amelyet egy középiskolát végzett szakdolgozó ne végezhetne, csak egy főiskolát végzett. Ugyanúgy számtalan olyan tevékenység van Magyarországon ma orvosi diplomához kötve, amit külföldön egy egyetemet vagy főiskolát végzett ápoló is végezhet. Ha szeretnénk javítani a betegek nap mint nap tapasztalt hiányérzetén, akkor módunkban áll lemásolni azt az átalakulást, ami több európai országban az elmúlt tíz évben lezajlott.


Lemásolni? Akkor több ápoló lesz?


Igen. El kell jutnunk odáig, hogy a protokoll szerint végezhető tevékenységeket, például vérnyomás-beállítást is végezhessenek ápolók. Nincs ezekben semmi olyan, amit ne tudna egy főiskolát vagy egyetemet végzett ápoló végrehajtani. De valamiért az orvosi társadalom nem akar szabadulni ezektől a privilégiumoktól. Ha ezt nem tudjuk áttörni, akkor esélytelenek vagyunk, mert a lakosság életkora meg folyamatosan nő. Hiszen a 65 év feletti korosztály 1989-től 2011-ig nőtt 289 ezer fővel, és nem kell még 22 év, elég lesz nyolc év, hogy nőjön 305 ezerrel. Ők a Ratkó-korszak gyerekei. És ez azért nagyon nehéz ügy, mert ha megnézik, hogy egy lakos mennyi pénzt használ fel az egészségi alapból, akkor azt látják: 40 éves korig van egy nagyon-nagyon gyenge emelkedés, 45-nél elindul felfelé, és 60-nál a költségek exponenciálisan nőnek.
 
Sándor Mária Londonban 17 ezer nővérről beszélt, aki külföldön dolgozik.

Azt biztosan tudom, hogy 79 ezren dolgoznak Magyarországon szakdolgozóként. Azt nem tudom, Sándor Mária honnan veszi a számait.

A Sándor Mária-ügyről magáról mi a véleménye? Nem kapott állást, csalódott, az életet is el akarta dobni.

A hölggyel összesen egyszer találkoztam életemben. Az is elég teátrális pillanat volt. Egy konferencián, egy kamera előtt gyorsan kezet fogott velem, és azt kérte, hogy segítsek. Én erre azt mondtam, hogy én segítenék, de ahhoz jöjjön be hozzám, hogy tudjunk beszélni. 
 
És bejött önhöz beszélgetni, állást kérni?

Nem.
 
Valóban azért nem lépik meg az egész struktúrát átalakító egészségügyi reformot, mert egy négyéves választási cikluson belül nem lesz kézzelfogható eredménye, ha viszont valamit elrontanak, abból nagyon komoly politikai károk származhatnak?

A veszély nyilvánvalóan fennáll. Ezt én sem vitatom. A politikának az az alapvető motivációja, hogy választást kell nyerni. Hogy aztán meglegyen a felhatalmazás a változások végrehajtásához…
 
De hát már kétszer nyertek és kétharmaddal.

Igen. Nem hiszem, hogy forradalmi az az állítás, hogy itt az a kérdés, hogyan fogjam, fogjuk meg a problémát. Ebben az a legizgalmasabb, hogy a 2008-as kormányválságot egy egészségügyet érintő probléma robbantotta ki. A vizitdíjról beszélek. A politika számára ez felkiáltójel volt, megmutatta, hogy az egészségügy milyen jelentőségű tud lenni a politikai színtéren. 
 
Ezért nem kockáztatnak?

A politikusok általában ezért. De én szakmai szereplő vagyok, és szeretek kockáztatni, ha lehet. 
 
És hagyja a miniszterelnök, illetve a minisztere, Balog Zoltán, hogy ön kockáztasson?

Én megpróbálkoztam vele. Ha visszaemlékeznek rá, megpróbáltam ellátásszervezői központokat létrehozni pont azért – elég sok cikkben meg is írtam ezelőtt hat évvel már –, hogy a magyar ellátórendszer „drivere”, hajtóereje a lakosság igénye legyen, és ne az intézményi érdek. Azért ülhetek itt a székemben, mert ezt akkor le mertem írni. Amikor interjúra mentem a miniszterhez, ha hiszik, ha nem, életemben akkor találkoztam vele először.
 
Balog Zoltánhoz?
 

 
Igen, Balog Zoltán miniszter úrhoz. Akkor találkoztam egy volt ismerősömmel a minisztérium folyosóján, aki valami olyasmit mondott, „örülhetsz, hogy az emberek nem olvasnak újságot”. Megkérdeztem, mire gondol. „Hát azért, mert ha olvasták volna, amit írtál, most nem lehetnél itt” – hangzott a válasz. Mert az elképzelésem annyira radikális volt.
 
Ám nem valósult meg, amit leírt.

Nem. Még nem. De bármilyen kormány, bármilyen államtitkár jön, hogyha nem lesznek erős ellátásszervezői pozíciók Magyarországon – mint ahogy sehol a világon nem tud az ágazat működni anélkül –, nem fog tudni változni az egészségügy. Addig, amíg nem az ellátásszervezők mondják meg, hogy minek kell történnie, addig nem lesz érdemi változás. Olyan ez, mintha a juhnyájnak nem lenne kutyája, hanem mindenki arra megy, amerre gondol...

A Professzorok Batthyányi Körének az elnöke, Náray-Szabó Gábor azt mondta: azért nincsen reform az egészségügyben és igazi struktúraváltás, mert az „orvosbárók” ezt megakadályozzák, ellent tartanak. Szerinte az „orvosbárók” a hálapénzek nagy része fölött rendelkező kórházvezetők, a nagy befolyással bíró főorvosok.

Én nem tudom, ki mit ért orvosbárók alatt, és ezt a kifejezést nem is szívesen használnám. Az persze tény, az elmúlt egy év nekem is tanulságos ebből a szempontból, hogy azok az emberek, akik az egészségügyben dolgoznak, óriási befolyással bírnak az országban, éppúgy, mint külföldön. A különbség az, hogy talán itthon még erősebb ez a „lobbi”, mint egy hozzánk hasonló másik országban.
 
Miért?

Magam is kutatom ennek okát. De egészen biztos, hogy pontosan a nyolc évvel ezelőtti események beégtek az emberek fejébe, és szerintem ez a fajta emlékkép azért ma is sok mindenkit befolyásol.
 
Tapolcán az időközi parlamenti választáson a Jobbik kampánytémává tette a kórház ügyét, és a  szélsőjobboldali jelöltjük, Rig Lajos megszerezte a mandátumot.

Nem biztos, hogy csak ezért. De igen, pont arról beszélek, hogy nagyon könnyű kampánytémává tenni az egészségügyet és demagóg szövegeket elsütni róla. Nekem jó a viszonyom a jobbikos frakcióval is, hiszen egy csomó jogszabályomat háromnegyedes parlamenti többséggel sikerült átvinni, és nem kétharmaddal, mert a jobbikosok is megszavazták. Nem is egy ilyen saláta-törvényem ment át így az elmúlt egy évben. De amikor egy ellenzéki képviselő feláll, és azzal jön, hogy legyen egy olyan helyen szülészeti osztály, ahol évente van száz szülés, akkor én azt kérem tőle: ne tegyen olyat a választópolgárokkal, amit a saját feleségével nem tenne meg. Ez egyszerűen betegbiztonsági kérdés. Azok az idők elmúltak már, amikor elég volt hetente kétszer látni valamit, hogy azt gyakorlatnak lehessen minősíteni. Ezek egyszerűen nem működnek, mert az a tendencia itthon, mint Nyugat-Európában is, hogy egyre kevesebben értenek egyre kevesebb dolgokhoz, és egyre több centrumot kell létrehozni emiatt. Ez elől nincs menekvés. 
 
Az Egészségügyi Nyilvántartási és Képzési Központnak az egyébként eléggé egyszerű internetes felületén nem derül ki, hány ember hiányzik az ágazatból. Azt írja a legutóbbi beszámoló Balog Zoltán miniszter aláírásával, hogy a NGM-től nem kaptak adatokat, mert a munkáltatók megtagadták az adatszolgáltatást. Ezen eléggé megdöbbentünk, hiszen a miniszterelnök azt ígérte, hogy rendet tesznek. Ezzel szemben itt ilyen fejetlenség van, holott a kórházak állami kezelésben működnek.  

Az állami intézmények részéről van adatszolgáltatás. A magánszféráról nem tudunk semmit. Tehát amikor mondjuk arról beszélgetünk, hogy méhnyak-rákszűrés, és úgy látjuk, hogy alacsony a szűrési ráta, akkor az valószínűleg azért van, mert nem tudjuk, hogy aki magánkórházban járt, annak volt-e méhnyak-rákszűrése. Ma 80 ezer olyan ember van a rendszerben, akinél látszik, hogy kapott receptet, de korábban nem járt nálunk sem alap- sem járóbeteg-, sem fekvőbeteg-ellátásban. Ez mégiscsak furcsa.
  
A kórházi mosdóban bezárva talált hulláról szóló esetnek lett valamilyen következménye?

Győrben nem a kórház területén történt a haláleset, gyakorlatilag semmi köze nem volt hozzá a kórháznak. Ki volt adva egy csónakház egy egyesületnek, ahová bement egy hajléktalan, és ott halt meg.
 
És a mosdós eset?

A mosdós esetben pedig sokáig azt mondták, hogy öt napig volt ott, akit megtaláltak. Kiderült, hogy 48 óra sem telt a halálesethez képest. A probléma abból fakadt – én magam is voltam ilyen helyzetben Debrecenben –, hogy a kórházból kellett egy hajléktalant hajléktalanszállón elhelyezni, mert egyébként bekvártélyozta magát valamelyik elzárt területre. Ez esetben a hajléktalan halála nem a kórházi kezelés hiányából vagy félrekezeléséből adódott, hanem valószínűleg rosszul lett és meghalt. 
 
Az volt a kérdés, hogy a takarító személyzet miért nem vette észre napokig, hogy ott valaki meghalt. Azaz, higiénés kérdésként felvetődik a kórházi fertőzés is.

Nem akarnám őket védeni, mert szerintem is védhetetlen, de az adott intézményben a takarítást kiszervezték, tehát nem a kórház saját emberei végezték a tevékenységet. Az már sokkal érdekesebb, hogy hányszor ellenőrizték a takarítás minőségét és magát a végrehajtást.
 
De valami konklúzió született ebből az esetből, ami általánosan érvényes?

A kórház közleményében benne volt minden olyan szakmai lépés, amit egyébként megcsináltak. Abból jól látszik, hogy mennyi mindent kellett ahhoz tenni, hogy ugyanilyen eset ne fordulhasson még egyszer elő. Ebben az esetben sokkal izgalmasabb az, hogy sokan azonnal engem találtak meg. Úgy látszik, nagy divat ma Magyarországon, hogyha bárki bármit elront valamelyik kórházi folyosón, azért azonnal az államtitkár a hibás.
 
Talán azért, mert ön a politikai felelőse az ágazatnak.

De akkor hadd kérdezzem már meg, ha esetleg elromlik egy német autóban egy fontos alkatrész, mondjuk idő előtt elromlik a gyújtógyertya, akkora a német ipari miniszter a hibás?

Nem. De eurómilliós következménye lehet, ha típushibáról volt szó, és akkor nyilván visszavonják azt a szériát. És ha mondjuk, kisiklik egy vonat Franciaországban, akkor a közlekedési miniszter lemond.

Az előző ciklusban rengeteg pénz ment el infrastrukturális fejlesztésekre, és nagyon keveset, szinte semmit sem fordítottunk betegbiztonságra. A mostani több mint 70 milliárd forintnyi forrás közel fele a betegbiztonságra fordítódik. A jelenségnek van egy izgalmas része. Amikor azt mondják, hogy nincsen vécélehúzó a vécében, mert leszakadt a lánc és valaki elvitte, akkor azt a választ kapjuk rá, hogy ez pénzkérdés. Ezen én mindig elmosolyodok, merthogy ez hogyan lehetne már pénzkérdés. Az a kérdés, hogy a figyelem megvan-e, a törődés...
 
De a WC-papír, az pénzkérdés. És ha egy fővárosi traumatológián a beteget ellátó orvos a saját pénzéből ad az asszisztensnek pénzt, hogy szaladjon ki az ügyeletes gyógyszertárba, és vegyen orvosi kötszert, damilt a beteg sebének az ellátásához, az is pénzkérdés.

Azért ebből a képzetből próbáljunk már meg kiszabadulni. Most finoman fogom megfogalmazni a kérdést: „Van a rosszindulatú államtitkár és van a rendkívül jó szakma?”
 
Nem ezt mondtuk.

Az a kép, hogy van a jóságos mesebeli doktor bácsi, aki ül benn a rendelőben, és egyedül csak azt várja, hogy a beteg bejöjjön – nos, ilyen nincs. Az egészségügyben minden mindent befolyásol. Olyan nincs, hogy a betegnek panasza van, és őt máris várja egy orvos. Ezt a képet szeretném kiiktatni mindenkinek a fejéből. Az egészségügyben a szereplők aktív alakítói az eseményeknek, nem pedig passzív elszenvedői. Ezt rendkívül fontos megérteni.
 
Feltéve, ha az eszközeik megvannak ehhez, hogy ők aktív szereplők legyenek.

Nem tudok olyan kórházról, amelyik mondjuk veszélyeztette volna a betegét azért, mert nem volt meg valami ahhoz, hogy ellássa a beteget. Azt mondani, hogy valami nincsen a kórházban, és emiatt valakinek az ellátása másképpen valósult meg, mint ahogyan kellett volna – szintén nem lehet. Ráadásul, mint kiderült, a kórházi várólistáink, hangsúlyozom, a fekvőbeteg-várólistáink sem hosszabbak, mint amit egyébként a média vagy az emberek gondolnak. Mert ma Magyarország a várólista rövidsége szempontjából a második, harmadik, ötödik helyen áll Európában.
 
A térdműtéteknél vagy a térdprotéziseknél negatív legendákról tudunk, éves-kétéves várakozásokról hallani.

Erre csak az a válaszom, hogy ha egy kórháznak nincsen pénze valamire, akkor ne csinálja. De ne mondja azt, hogy most nincs pénze, de ha várunk rá két nappal tovább, akkor majd lesz. 2012 óta regisztráljuk Magyarországon a kórházi adósságállomány mértékét. 2012. március 31-én ez 32 milliárd forint volt, 2016 decemberében pedig 13 milliárd forint. Öt éve nem állt ilyen alacsony szinten a kórházi adósság. Hadd dobjam már a labdát vissza a tisztelt kórházaknak. Az, hogy mire van pénzük, az csak tőlük függ. A kérdés az, hogy a kórházon belül milyen motivációk vannak – amihez nekem most éppen semmi közöm –, amelyek mentén a pénzek elköltődnek.

Ez az orvosbárók felelőssége?

Az orvosbárózásnak azzal a részével, hogy befolyással bírnak, egyetértek. Hogy ez a befolyás honnan származik, a studykból vagy paraszolvenciából vagy a kapcsolati tőkéből, az teljesen mindegy. Az a kérdés, hogy ezt a nyolc évvel ezelőtti emlékképet mennyire használhatja majd ki bármelyik egészségügyben dolgozó szereplő. 
 
Lesznek kancellárok?

Még nincsenek kancellárok.
 
Jönnek?

Álljunk meg! A kancellár volt a munkaneve a térségi ellátásszervezői központoknak. 
 
Ez végleg lekerült a napirendről?

Ezt a feladatot mindenképpen az intézményen kívülre kell helyezni, mert ha nem, akkor nincs meg a potenciális esélye, hogy a beteget szolgáljuk ki, nem pedig saját magunkat. A kancellária ennek a rendszernek volt a hívószava, semmi több. Tehát nem az a fajta kancellár, ami az egyetemeken van, ahol a kancellár gazdasági szereplő. Pont az ellenkezője, ez egy nagyon kemény egészségügyi szakmai munka. A térségi ellátásszervezői központnak meg kell tudnia mondani, hogy mit, hol, kinek kell csinálnia. 
 
Beszéljünk a fertőzésekről: közúti balesetben 644-en, kórházi fertőzésekben pedig 691-en haltak meg tavaly a statisztikák szerint.

 
Képzelje, az Európai Unióban egy évben 91 ezren halnak meg kórházi fertőzésben és 26 ezren közlekedési balesetben. Mi köze a körtének az almához?
 
Ez nem sok?
 

 
Ebben a témában nekem nincs esélyem csatát nyerni semmilyen ellenzéki párttal, vagy betegbiztonsági fórummal szemben, nem lehet itt jól vitatkozni. Mindenki, aki autóbalesetben vagy kórházi fertőzés eredményeként meghal, egyenként is nagy tragédiát jelent. Nemhogy még ilyen számban, ezzel sem vitatkozom. A kérdés inkább az, hogy mit lehet ezzel a kérdéssel tenni. Azt kell mondjam, máshol nincs olyan jelentési rendszer, ami itt ne lenne, de sok más országban nincs olyan szigorú rendszer, mint, ami nálunk van. Magyarul, az egyik legkeményebb kórházi fertőzés jelentési rendszer nálunk van. 
 
A Bethesda és az Irgalmasrendi Kórház egyházi finanszírozásúak, viszont kaptak vagy kapnak 8,7 milliárd közpénzt szülészeti és nőgyógyászati osztály fejlesztésére, és Lázár János azt mondta a Kormányinfo tájékoztatón, hogy ők ezért cserébe vállalták, nem végeznek abortuszt és nem fogadnak el hálapénzt. A kérdésünk: ön mit tud arról, hogy ez előfordulhat-e, hogy állami finanszírozású kórházak is kapnak pluszforrásokat, ha vállalják az abortusztilalmat és a hálapénz tilalmat?

Annyi történt, hogy van egy olyan társadalmi kör, amelyik igényli, hogy ahol ő megfordul, ott ne legyen abortusz. Ennek kapcsán ez a két intézmény azzal állt elő, hogy ezt vállalják, a fejlesztésre adott a magyar kormány forrást, hasonlóan a többi, 50 milliárdot meghaladó budapesti igényre. Hangsúlyoznám, hogy nem szűkítjük az ellátást, hanem bővítjük. Tehát mi nem fosztogatunk, hanem osztogatunk, ez nagyon nagy különbség. 
 
Más állami intézmény is kap milliárdos pluszforrást, ha ők is vállalják az abortusz és hálapénz tilalmat?

Nem kértek ilyet mások, vidéken pedig lezárultak az infrastrukturális fejlesztések. Vidékre 580 milliárd forintnyi fejlesztési forrás ment ki, most az Egészséges Budapest Program arról szól, hogy ami vidéken megtörtént az elmúlt tíz évben, az történjen meg Budapesten is. 
 
Mennyi pénzről beszélünk?

Ha nem lesz nagy infláció és ugyanazokat a számokat kell hozni, mint vidéken volt, akkor legalább 250 milliárd forintot kell elkölteni a fővárosban a következő három évben ahhoz, hogy a fővárosi egészségügyi ellátás rendbe kerüljön. 
 
Harrach Péter KDNP-frakcióvezető 2013-ban azt mondta, a sok száz milliárdos stadionépítési mánia az egészségügy része. Azóta vizsgálták, hogy a stadionépítések milyen pozitív hatással vannak az egészségügyre?

Tudomásom szerint Magyarországon volt egy vizsgálat, az jött ki, hogy háromszor hatékonyabb a sportra költött forint, mint bármilyen gyógyszerköltség.
 
Harrach szerint már az is elég testmozgás, ha az emberek kisétálnak a stadionba és friss levegőn vannak.

Nem szeretném értelmezni vagy kitalálni, hogy ki miért mondta, amit mondott. Én sportoló voltam, és nem tudok ettől eltekinteni. Élsport nélkül nincs tömegsport sem. Ha nincsenek a gyerekek számára minták, példaképek, amiket lehet utánozni, akkor nagyon nehéz őket elküldeni sportolni. Azonban azt gondolom, hogy bármilyen népegészségügyi programmérésének legalább tíz éves távlatban van értelme. Tehát, ha valamilyen hatás látszik majd, az tíz év múlva lesz értelmezhető. 
 
Szócska Miklós államtitkár esetében az volt a miniszterelnök véleménye, hogy ő az ágazatot képviselte a kormányban és a politikában, és nem fordítva, nem a kormányt és a politikai irányt képviselte az ágazatban. Ön kit képvisel?

A betegeket.

Hozzászólások: